2014. augusztus 22., péntek

Elhunyt Csetneky László

Dr. Csetneky László 1944-2014
"- Mi az, ami fáj?
- Ja, egy tű!"
Így magyarázta a Tanár Úr nekünk, hogyha fájdalmat érzünk, akkor először az érzet jelenik meg, majd csak azután tudatosodik, hogy valójában mi is fáj nekünk. Jókat derültünk az abszurd humorán. Persze tudjuk, hogy elvileg Schachter és Singer is így vélekedett az érzelmek kogníciójáról.
A hallucinációról így tanított minket: "Hall, uccinál; hall, úgy csinál, azaz úgy tesz, mintha hallana egy hangot..." - minden érdekes idegen szót igyekezett megmagyarázni, érdekes példákkal szolgált, és az általános pszichológiai ismereteket összekötötte a börtönnel.

Egy szép nyári napon, 2005-ben találkoztam utoljára Tanár Úrral, amikor az akkori Rendőrtiszti Főiskolán átadta nekem a helyét. Azt mondta, hogy nagyon boldog, hogy én veszem át a helyét, mert én vagyok az egyik legjobb tanítványa. Ezt a mondatot küldetéstudattal vettem át tőle, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamelyest megközelítsem azt az oktatási színvonalat, amit tőle láttam. A sors fura fintora, hogy még abban az évben a CPT-nél is átvettem a helyét. Amikor első alkalommal találkoztam a strasbourgi kollégákkal egyből azt kérdezték, hogy és mi van Lászlóval, és anekdotákat kezdtek mesélni róla, hogy milyen vicces, kedves ember volt. Egy alkalommal például egy meg nem nevezendő ország fővárosának egyik kies utcáján a CPT-s delegáció tagjait utcai prostituáltak szólították meg, de Csetneky úr csak fagyos nyugalommal közölte velük, hogy ő is szolgálatban van, tehát ő is dolgozik éppen, hagyják békén. Tudni kell ehhez, hogy a CPT-s munkák tényleg az éjszakába tudnak nyúlni...

Amikor a hallgatói voltunk, éppen tenisz volt a szerelme, azt mondta magáról, hogy van némi gömbérzéke, és ezt nyilván a teniszlabda alakjára értette. Az osztályfőnökünk volt, nekem a szakdolgozatomat is ő javította, gondozta, és díjat is nyertem a végén vele. Tőle hallottam először a kognitív disszonancia redukcióról - nagyon szerette Leon Festinger tanait, egy művében négy cikket is idéz tőle -, és ahogy magyarázta, meggyőzött engem arról, hogy nekem is pszichológusnak kell lennem. Mindig is az ő nyomdokában jártam. Mások is voltak hatással rám, de ő indított el azon a szakmai úton, ahol éppen járok, és ezért minimálisnak érzem, hogy írjak róla pár megemlékező sort.

Felidézem azt a hideg 1991-es decemberi napot is, amikor először találkoztunk Szombathelyen. Sorkatonák voltunk a "Vörös Bika" csúfnevű határőrlaktanyában, és mi tagadás, én magam teljesen kiborultam, hogy milyen emberek a kiképző tisztjeink. Nem mondom, hogy olyasmi élményeim voltak, mint az Iskola a határon című könyvben, de mégis minden idegszálammal arra kellett koncentrálnom, hogy elviseljem a kiképzőim terrorját. Egy napon kísérőjével (akinek a nevét szándékosan nem írom le) eljöttek, és meglátogattak minket, hatunkat, akik úgy tűntünk, hogy a Rendőrtiszti Főiskola nappali tagozatán a büntetés-végrehajtási szakon fogjuk megkezdeni a tanulmányainkat 1992 szeptemberétől. Ültem a nyiszogó padokon, a falakon poszterek, hogy hogyan kell vigyázzba állni, hogyan kell hordani az egyenruhát, hogy milyen rangjelzések vannak, hogy hogyan kell szétszedni az AK-47-est, hogy milyen a kézigránát belső szerkezete, és így tovább, csupa-csupa militarista dolog, amikről én akkor azt gondoltam, hogy sült baromságok... ... és akkor megjelent, civilben, öltönyben két Úriember, akik a bennem a tudósokról kialakult gyermekkori archetípus megtestesítői voltak. Abban a pillanatban kialakult bennem egy késztetés, ami, ha egy megkezdett mondat lett volna, akkor a végére magamban csak akkor tehettem pontot, amikor 2011-ben megszereztem a PhD fokozatot. Persze ez nem elég, tovább kell menni, hiszen Csetneky László talán nekünk, a tanítványainak építette ki azt az utat, ami a magyar börtöntök emberségessé tételéhez vezet. Nem szabad megállnunk, hiszen mindig van tenni való...

Meg kell mondjam, hogy Tanár Úr szavai még mindig a fülemben csengenek, hiszen egy kérdés kapcsán azt mondta egyszer nekem, hogy "a cigányság nem bőrszín kérdése...", ezzel egy olyan gondolatot ültetett el a fejemben, amin a mai napig töprengek, és ha mélyen megvizsgálom, arra jutok, hogy kis hazánkban mindenkinek így kellene vélekednie, és nem lenne semmi bajunk a toleranciával. Tanár úrtól egyébként "közepes" jegyet lehetett a legrosszabbként kapni, mert úgy gondolta, hogy a pszichológia nem olyan egzakt diszciplína, mint a jog, és ő sokkal többet ad az empátiás készség elsajátítására, mint a lecke bemagolására. Én magam is valami hasonlót mondtam mindig a hallgatóimnak. Ilyen tekintetben Csetneky úr szavai mindannyiunkban tovább élhettek, és élni is fognak...             

3 megjegyzés: