Mi a legrosszabb a börtönben?

23 év távlatából el kell gondolkodnom, hogy mégis mi a legrosszabb a börtönben? Nem tudom letenni a terhemet. Ez a 23 év teljes egészében meghatározta a szakmai identitásomat, most ezzel kell foglalkoznom (legalábbis itt, a blogon...)

1. A börtön drága, és a megfizetése komoly morális problémákat vet fel

a., Arra gondolhatnánk, hogy a börtön viszonylag olcsó megoldás, hiszen csupán annyi a feladat, hogy a fogvatartottakat egy meghatározott helyen kell tartani. Ez azonban nem teljesen van így. Az őrzésen kívül jelentős anyagi ráfordítást igényel a fogvatartottak ellátása, a velük foglalkozó személyzet bére, az épületek működtetése és karbantartása, valamint azok a járulékos költségek, amelyek a fenti feladatok végrehajtásához kellenek (pl. a rabok előállítása bíróságokra, pályázati önrészek, egészségügyi kiadás stb.).

Jelenleg hazánkban az egy fogvatartottra jutó napi tartási költség mondjuk 10.000 forint körüli összeg lehetne.

Gondoljunk bele, hogy a piaci körülmények között, milyen szállást és ellátást kapnánk ekkora összegért, illetve milyen jellegű egyéb szolgáltatást, ami a börtön feladataival összehasonlítható. A legfrissebb SPACE I kérdőív 2008-as adatokon nyugszik, és eszerint a magyar állam valóban kb. 10.000 forintot, 29,63 eurót,  költ egy rabra egy napon, az más kérdés, hogy azóta hazánkban jelentős volt az infláció.

Ha alapul vesszük, a napi kb. 18.000-es fogvatartotti létszámot, akkor azt kapjuk, hogy a hazai börtönök egynapi átlagos működése 180 millió forint lenne. Ez úgy nagyjából 65 milliárd forintra jön ki egy évben, és ez az összeg jelentősen elmarad az idei évi költségvetésben előirányzott kb. 53 milliárd forinttól (2013. évi CCXXX. törvény). Nyilván a 10.000 forint lesz kevesebb. Annyival kevesebb, hogy teljesíthető legyen a törvényben előírt összeg. Ez egyértelműen azt fogja jelenteni, hogy a fogvatartottak rosszabb körülmények között lesznek/vannak, mint a teljesen minimális követelmények. Az is megfontolandó, hogy ebben a helyzetben a börtönben dolgozó személyek is nyilvánvalóan sokkal rosszabb körülmények között végzik a feladataikat, mint ahogy arról a társadalom vélekedik.

b., A fenti számításokat hozzávetőlegesen el lehetne végezni más börtönrendszerekre is, és szinte bizonyos, hogy arra jutnánk, hogy a helyzet más országokban sem mesésebb. Azonban összehasonlításokat tehetünk, és úgy látszik, hogy a magyar börtönök a nyugati rendszerekhez mérten igenis alul vannak finanszírozva. Ehhez a gondolathoz nagyon fontos kiindulási alap az Európai Börtönszabályok I. részének 4. pontja, miszerint: „4. Prison conditions that infringe prisoners’ human rights are not justified by lack of resources.”

c., Szinte biztos, hogy hazánkban nagyon sokan élnek olyan személyek, akik napi 10.000 forintnál kevesebbet tudnak magukra költeni. Tehát még a minimális sztenderdek is rendkívül drágák. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy nem csak az egyén költ magára, hanem az állam is költ az egyénre. Azonban az állami „költéssel” együtt sem érjük el egy átlagember esetén a 10.000 forintot.

d. Gyarló az ember, és nem szereti, ha a bűnösökre még pénzt is kell áldozni. Bizonyára sokan vannak olyanok is, akik boldogan azt mondanák, hogy „adják inkább nekem azt a napi tízezret, tudnám mire költeni…”. Más kérdés, hogy ha az ennek a példabeli személynek a fogvatartottakkal kapcsolatos feladatokat is el kellene látnia, bizonyára képtelen lenne azt napi 10.000 forintból ellátni. Láthatjuk, hogy a fogvatartottakra fordított költség bizonyos szempontból nagyon sok, más szempontból nagyon kevés.

e. A represszíven gondolkodók nyilván a börtönök biztonsági költségeit növelnék. Többet költenének fegyverekre, rácsokra, egyenruhára, kényszerítő eszközre, kamerákra, és így tovább. Ezeket az az eszközöket karban kell tartani, és üzembe is kellene helyezni, és ezekhez megfelelő személyzetet kell alkalmazni. Ha mindezeket nem tennék meg a represszívek, csak brutális börtönöket tudnának fenntartani.

f. A programok híveinek is több tér kellene és több személyzet, valamint a társadalom szélesebb együttműködése, és ezek is mind-mind súlyos költségekkel járnának. Csak az emberi erőforrással a programok hívei csak azt érnék el, hogy a börtönszemélyzet végletesen felőrlődne a rengeteg munkában, sőt önmagukat aláznák meg a munkájuk során. Gyakran az a benyomásom támad, hogy ez manapság is éppen így van. Az őrök megalázó élethelyzetben vannak a börtönökben. Tőlünk nyugatabbra is nyilván így van ez, de kevésbé kézzel fogható.

g. Összességében a jelenleg működő és a bármely szempontból ideálisnak tartott börtön drága, rendkívül drága; és csak egy kérdés marad, hogy vajon mi olcsóbb helyette. Erre a nagyon rövid válasz annyi, hogy a felzárkóztatás és az oktatás. A hosszabb válasz ennél nyilván összetettebb.

2. A börtön több ártalmat okoz, mint hasznot.

3. A börtön a személyzetnek is rossz.

4. A börtön hamis képet termel önmagáról.

5. A börtön szégyenletes (kizárja magából a társadalom).

6. A börtön nem rehabilitál, hanem fegyelmez.

7. A börtön megerőszakolja a szabadságot, és minden ehhez köthető értéket.

8. A börtön hazuggá tesz.

9. A börtönről nem lehet beszélni. A börtön társadalmi fekete lyuk. A tabunál is erősebb összetartó erő.

De nem, nem ezek a legrosszabbak. Hangzatosan tíz állítást fogalmazok itt meg, íme az utolsó, és a legrosszabb:

10. A börtön embertelen.

Talán lesz időm ezeket a téziseket kifejteni. 

Elhunyt Csetneky László

Dr. Csetneky László 1944-2014

"- Mi az, ami fáj?

- Ja, egy tű!"
Így magyarázta a Tanár Úr nekünk, hogyha fájdalmat érzünk, akkor először az érzet jelenik meg, majd csak azután tudatosodik, hogy valójában mi is fáj nekünk. Jókat derültünk az abszurd humorán. Persze tudjuk, hogy elvileg Schachter és Singer is így vélekedett az érzelmek kogníciójáról.

A hallucinációról így tanított minket: "Hall, uccinál; hall, úgy csinál, azaz úgy tesz, mintha hallana egy hangot..." - minden érdekes idegen szót igyekezett megmagyarázni, érdekes példákkal szolgált, és az általános pszichológiai ismereteket összekötötte a börtönnel.

Egy szép nyári napon, 2005-ben találkoztam utoljára Tanár Úrral, amikor az akkori Rendőrtiszti Főiskolán átadta nekem a helyét. Azt mondta, hogy nagyon boldog, hogy én veszem át a helyét, mert én vagyok az egyik legjobb tanítványa. Ezt a mondatot küldetéstudattal vettem át tőle, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamelyest megközelítsem azt az oktatási színvonalat, amit tőle láttam. A sors fura fintora, hogy még abban az évben a CPT-nél is átvettem a helyét. Amikor első alkalommal találkoztam a strasbourgi kollégákkal egyből azt kérdezték, hogy és mi van Lászlóval, és anekdotákat kezdtek mesélni róla, hogy milyen vicces, kedves ember volt. Egy alkalommal például egy meg nem nevezendő ország fővárosának egyik kies utcáján a CPT-s delegáció tagjait utcai prostituáltak szólították meg, de Csetneky úr csak fagyos nyugalommal közölte velük, hogy ő is szolgálatban van, tehát ő is dolgozik éppen, hagyják békén. Tudni kell ehhez, hogy a CPT-s munkák tényleg az éjszakába tudnak nyúlni...

Amikor a hallgatói voltunk, éppen tenisz volt a szerelme, azt mondta magáról, hogy van némi gömbérzéke, és ezt nyilván a teniszlabda alakjára értette. Az osztályfőnökünk volt, nekem a szakdolgozatomat is ő javította, gondozta, és díjat is nyertem a végén vele. Tőle hallottam először a kognitív disszonancia redukcióról - nagyon szerette Leon Festinger tanait, egy művében négy cikket is idéz tőle -, és ahogy magyarázta, meggyőzött engem arról, hogy nekem is pszichológusnak kell lennem. Mindig is az ő nyomdokában jártam. Mások is voltak hatással rám, de ő indított el azon a szakmai úton, ahol éppen járok, és ezért minimálisnak érzem, hogy írjak róla pár megemlékező sort.

Felidézem azt a hideg 1991-es decemberi napot is, amikor először találkoztunk Szombathelyen. Sorkatonák voltunk a "Vörös Bika" csúfnevű határőrlaktanyában, és mi tagadás, én magam teljesen kiborultam, hogy milyen emberek a kiképző tisztjeink. Nem mondom, hogy olyasmi élményeim voltak, mint az Iskola a határon című könyvben, de mégis minden idegszálammal arra kellett koncentrálnom, hogy elviseljem a kiképzőim terrorját. Egy napon kísérőjével (akinek a nevét szándékosan nem írom le) eljöttek, és meglátogattak minket, hatunkat, akik úgy tűntünk, hogy a Rendőrtiszti Főiskola nappali tagozatán a büntetés-végrehajtási szakon fogjuk megkezdeni a tanulmányainkat 1992 szeptemberétől. Ültem a nyiszogó padokon, a falakon poszterek, hogy hogyan kell vigyázzba állni, hogyan kell hordani az egyenruhát, hogy milyen rangjelzések vannak, hogy hogyan kell szétszedni az AK-47-est, hogy milyen a kézigránát belső szerkezete, és így tovább, csupa-csupa militarista dolog, amikről én akkor azt gondoltam, hogy sült baromságok... ... és akkor megjelent, civilben, öltönyben két Úriember, akik a bennem a tudósokról kialakult gyermekkori archetípus megtestesítői voltak. Abban a pillanatban kialakult bennem egy késztetés, ami, ha egy megkezdett mondat lett volna, akkor a végére magamban csak akkor tehettem pontot, amikor 2011-ben megszereztem a PhD fokozatot. Persze ez nem elég, tovább kell menni, hiszen Csetneky László talán nekünk, a tanítványainak építette ki azt az utat, ami a magyar börtöntök emberségessé tételéhez vezet. Nem szabad megállnunk, hiszen mindig van tenni való...

Meg kell mondjam, hogy Tanár Úr szavai még mindig a fülemben csengenek, hiszen egy kérdés kapcsán azt mondta egyszer nekem, hogy "a cigányság nem bőrszín kérdése...", ezzel egy olyan gondolatot ültetett el a fejemben, amin a mai napig töprengek, és ha mélyen megvizsgálom, arra jutok, hogy kis hazánkban mindenkinek így kellene vélekednie, és nem lenne semmi bajunk a toleranciával. Tanár úrtól egyébként "közepes" jegyet lehetett a legrosszabbként kapni, mert úgy gondolta, hogy a pszichológia nem olyan egzakt diszciplína, mint a jog, és ő sokkal többet ad az empátiás készség elsajátítására, mint a lecke bemagolására. Én magam is valami hasonlót mondtam mindig a hallgatóimnak. Ilyen tekintetben Csetneky úr szavai mindannyiunkban tovább élhettek, és élni is fognak...