2011. március 7., hétfő

A rabok nevelnek minket

Az egyik pszichológia órán, amit a Rendőrtiszti Főiskolán tartottam, az egyik végzős hallgató felvetette Goffman kapcsán, hogy valójában a rabok nevelnek minket, és nem ők minket, azaz a börtönben nem az állomány neveli a fogvatartottakat, hanem éppen fordítva.
A megállapítást egyáltalán nem lehet megcáfolni, mégis magyarázatra szorul, és magam is nagyon sokat gondolkodtam rajta.
Mit kell ezen érteni? Mit jelent az, hogy a rabok nevelnek minket?


A kijelentés mögött az húzódhat, hogy a börtönőri állomány nem érzékeli a nevelési hatást a börtönben. Ez persze negatív, azonban a pozitív oldal mégiscsak az, hogy egyfajta nevelésre azért szükség lenne az állomány szerint is. Azaz konszenzus áll fenn az őrök között abban a tekintetben, hogy valahogyan hatni kellene a rabokra, hogy jobb emberek legyenek.
Ezzel szemben a börtönökben azt lehet látni, hogy a nevelők inkább csak adminisztrálnak, csak a rabok ügyeit intézik, és nem képesek a rabokkal behatóbban foglalkozni. Az, hogy az ember egy társas közegben mit észlel, és az hogy a társas közegben milyen folyamatok zajlanak valójában, merőben más kérdés. Ez a szociálpszichológia egyik alapkérdése, a valóság megkonstrulása, azaz az, hogy a valóságot a nézeteimnek megfelelően élem meg.
A börtönben nem látom a nevelést, az azt jelenti, hogy nem kedvelem a nevelést, megvetem a nevelést. Így is lehet a kijelentés interpretálni. Az, hogy valaki nem kedveli a nevelést, egyértelmű retributív attitűdre utal, azaz az egyén úgy vélekedik, hogy a börtön célja valóban a büntetés, nem pedig a pátyolgatás.

A kijelentés mögött az is megbújhat, hogy a nevelés nem hatékony. Azaz, a nevelésnek az a formája, ami jelenleg működik, nem egyezik azzal a formával, ami a nevelés valóban lenne. A nevelés – általános értemben vett - két eszköze a jutalmazás és a fenyítés, és ezen két pólus között elképzelhető mindenféle egyéb. A magyar jogszabályok azonban fenyítés és jutalmazás alapján érvényesülnek, ha egyáltalán érvényesülnek a börtönökben. A nevelő szerepe ebből a szempontból kettős: egyrészt valóban fenyítenie és jutalmaznia kell, más szempontból szolgáltatnia. Ez rendkívül nehéz helyzet, és ez az, amit általában nem mondanak el a nevelőknek, mielőtt azok belekezdenének a munkájukba. A magyar börtönökben a nevelés hatalmas része valóban az adminisztráció, ami ha nem történne meg, a börtön jogszabályellenesen működne. Ezt a munkát nem lehet látni a rabok magatartásán, és a biztonsági irányultságú gondolkodás át is értelmezi. Naplopásnak tekinti. Azt szokták mondani, ha egy nevelő nem végzi helyesen a munkáját, biztos, hogy a biztonságnak ad munkát. Ha valamit nem intéz el a nevelő, akkor abból gond lesz, a fogvatartott kikészül, és a biztonsági állománynak kell közbeavatkoznia. Ez a szemlélet nem képes belátni, hogy az adminisztráció és a biztonság célja konvergens: a fogvatartott személyi szabadságának megvonása. A biztonság feladata ilyen szempontból az, hogy a rabot minden körülmények között az adminisztráció elemévé tegye. „Mi őrizzük, ti miért nem nevelitek meg?”- ez is egy jogosnak tűnő elvárás lehet. Ez pusztán moralizálás, azaz olyan elvárás, ami azt sugallja, hogy az erkölcs magasabb rendű, mint a jog. A jogállamban pedig nem. A nevelés elvárható célja az adminisztráció véghezvitele, nem pedig a tekintélynek való engedelmesség kiváltása.

A kijelentést úgy is lehet értelmezni, hogy a fentiek miatt inkább a rabok hatnak az állományra, és szinte biztos, hogy a hallgatóm így érette, amit mondott. Továbbgondolva ezt, arra juthatunk, hogy a börtönben a rabok azok, akiknek a valós hatalom a kezükben van, és úgy képesek a személyzetet manipulálni, hogy azok a lehető legkevesebb mértékben avatkozzanak be az ő hétköznapjaikba. Ezért cserébe a személyzet azt kapja, hogy a rabok nem kényszerítik arra, hogy intézkedjen, azaz érvényt szerezzen a biztonságnak és a nevelésnek. E játszma egyensúlyában működik a világ összes börtöne. Az igazságszolgáltatási jellegű munka inkább csak arra törekszik, hogy a hatékonyságát igazolja. Érdekes módon a társadalom felől nincs is ennél több elvárás. A hétköznapi ember számára is az a fontos, hogy menjen a hajó, ne süllyedjen el, azaz a börtönökben ne legyen lázadás. Ha ez úgy érhető el, hogy a személyzetet inkább a rabok befolyásolják, és nem fordítva, az is megfelel a minimális elvárásnak, hiszen nyugalom van.

A kijelentést úgy is lehet értelmezni, hogy a rabok pallérozottabbak, intelligensebbek, és a társadalmi szabályokat jobban ismerik, mint az őrök. A világ összes börtönében lehet olyat látni, hogy a fogvatartotthoz olyan ügyvéd érkezik, akinek a szolgáltatásait a személyzet a legszebb álmaiban sem tudná megfizetni. Ugyanilyenek a drogok és a tiltott tárgyak. Ezek a világ összes börtönében jelen vannak, és néha olyan értéket képviselnek, amelyeket a személyzet nem képes felmutatni. Ez természetesen a rabok társadalmának elitjére igaz csak, azonban minél alacsonyabb egy országban a börtönőri státusz, annál nagyobb mértékű a rabok fölénye a börtönben. Azzal, hogy az állam alulfinanszírozza a börtönöket, azt sugallja, hogy nem érdeke az állapot felszámolása. A börtön ebben a helyzetben raktárrá és menedékhellyé változik. A társadalom ezt az állami törekvést azzal festi alá, hogy nem érdeklődik kifejezetten a rabok sorsa iránt, hanem úgy véli, hogy addig jó, amíg ezek az emberek nincsenek az utcán. Érdekes megnézni, hogy a világ összes börtönében vagyon elleni és élet elleni bűncselekményt elkövetett személyek ülnek, mert világszerte ezeknek a deliktumoknak a legnagyobb a felderítési rátája. Az államok azonban mégis büntetni rendelik a korrupciót, a pénzmosást, a fegyver- és kábítószer-kereskedelmet, mégis azt látjuk, hogy a kisebb súlyú bűnözők kerülnek börtönbe, vagy azok, akik össztársadalmi felháborodást váltanak ki. Azt látjuk, hogy az igazságszolgáltatás mellett a börtön szociális funkciói is egyre erélyesebben teljesülnek. A börtön a bosszú és a szégyen helye. (Ezeket mindig kínos leírni, mert ezek a gondolatok nagyon hamar beleeshetnek a politikai inkorrektség halmazába, és nem csak az őröket, az államot, hanem végül magát a társadalmat kritizálják. A társadalomban pedig mindannyian ott vagyunk.)


A kijelentés végül arra is vonatkozhat, hogy az őrök kiszolgáltatottak a börtönökben, a rabok meg önkényesen befolyásolhatják az őrök magatartását. Ha így érzékeljük a börtön valóságát, akkor látjuk a börtönőri szakma rangjának süllyedését, a jogérvényesség határait, az emberi gyarlóságot, a társadalom passzivitását, de egyfajta küldetéstudat is van bennük, hogy mi tartjuk a hátunkat, és mi végezzük el ezt a nehéz munkát. A kijelentés ilyen értelmezése mögött a szolidaritás érzékelésének hiánya is ott nyugszik. Ezt a munkát is meg kell csinálnia valakinek. Meggyőződésem, hogy Magyarországon ilyen tekintetben egyre nagyobb a tudatosság.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése