2010. július 20., kedd

A valahova tartozás motívuma a börtönben


Susan Fiske öt egységesítő motívumot értelmezett egyik híres könyvében. Ezek a motívumok az emberi viselkedés hajtóerői, azaz a személy és a helyzet kölcsönhatásai. A motívumok nem jósolják be a viselkedést, azonban mégiscsak erélyesen befolyásolják a gondolkodásunkat és az érzelmeinket.

A következőkben kísérletet teszek arra, hogy ezeket a motívumokat a börtönbeli magatartásra vetítve értelmezzük.

Mindegyik motívum elemzését már gondolatban elvégeztem, és arra jutottam, hogy a börtön teljes mértékben paradox. Ez az állítás - sajnos - következésképpen az összes államilag üzemeltetett intézményre vonatkozik. Avagy legalább azokra, ahol rendszeresen tartózkodnak emberek. Ilyen lehet az iskola, hiszen ott tanárok és diákok vannak, a kórház, ahol betegek és egészségügyi dolgozók, de akár egy atomerőmű is, ami szervezetként is működik, nem csak energiaszolgáltatóként.

Nagyon negatívnak tűnhet ez a kép, hogy az állami szervek paradox módon működnek, de hangsúlyos az az ismérv is, hogy ez minden állami szervre vonatkozik, és minden országra vonatkozik, egyáltalán nem csak Magyarországra.

Érdekes következtetés lehet, hogy ha állam magatartást szabályzó és kirekesztő szerepe talán a börtönben a legnagyobb, és elég csekély mondjuk egy járművön; akkor a fenti állítás a börtönökre a leginkább igaz.

Az első nagy motívum a valahová tartozás szükséglete.

Fiske úgy határozza meg a valahová tartozás szükségletét, hogy az az erős és tartós kapcsolatok iránti heves igényt jelenti annak érdekében, hogy a személy, a csoport vagy az emberiség képes legyen fennmaradni.

Mint tudjuk, a börtönben a fogvatartott el van szakítva a családjától. A család a leghatékonyabb reproduktív tényező az emberi társadalomfejlődésben. Egészen egyszerűen, mi emberek, még nem találtunk fel ennél jobb intézményrendszert az utódgondozásra. A klónozás lehetne egy megoldás, de azzal még nem oldanánk meg, többek között, a nevelést.

Ebből a szempontból a rab meg van foszta a börtönben az evolúciós sanszainak egy részétől: mivel nincsen sok lehetőség heteroszexuális kapcsolatra, jóval csekélyebb az esély az utódnemzésre, ezért a rabok a börtönben arra törekszenek, hogy minél erősebbek legyenek, és a riválisokat ki tudják ütni a sorból.

A börtönben ugyanakkor jelen vannak a haverok és a földiek, akikkel lehet szoros társas kapcsolatot kialakítani. Ez a börtönben szinte minden esetben a gengesedés felé hajtja a rabokat, aminek a legenyhébb foka a spanság (mindenen osztozás), és a legdurvább fokára lehet példa az Aryan Brotherhood nevű börtöngeng.

Ennek következtében az identitás részévé alakul a börtön, hiszen a börtön lesz az a közeg, ahol az ember szoros kapcsolatokat fog keresni. Ez a tény gyengíti az emberek külvilággal és a hozzátartozókkal való kapcsolatát; nem csak azért, mert a börtönrendszerekben nem lehet folyamatos látogatás, és a külvilággal való kapcsolattartást szabályozzák, hanem azért inkább, mert az egyén a börtönbeli kapcsolati tőke felhalmozása miatt nem képes a külvilágra is figyelni.

Nagy kérdés, hogy ha a börtön kiépíti a gengidentitást, akkor kiket engedünk ki a börtönökből? Itt a gengidentitást úgy értjük, hogy a fogvatartotti érdekcsoporthoz való tartozás erősebb lesz az egyén önazonosságánál. Nem csak a börtönben zajlik le hasonló folyamat: a legtöbbünk kamaszkora éppen ilyen: a csoportidentás fontosabb, mint az egyéni, a külső megerősítés kifejezettebb, mint a belső, és a belső értékeket legyűrik a külsőre vonatkozó sajátosságok.

Farrington, Goffman nyomán a börtön személyiségleépítő hatását szubmergenciának nevezte. Úgy tűnik, hogy nem csak a börtön alapszik a szubmergencián, hanem az egész egységes rendvédelem is: a deviáns személyiséget kívánja leépíteni. A paradox helyzet mégis az, hogy az elvileg jó és hasznos rendvédelmi cél ellenére a börtönben mégiscsak gengidentitás alakul ki, ami csökkenti a rendvédelem hatásfokát, és a börtönben nemhogy deviáns, hanem inkább konform folyamat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése